Egy szikla szélén állva,
Elmélkedek a keserű világba.
Várok egy utolsó jelre,
Hogy leugorjak-e a mélybe.
A fájdalomtól a szívem összeszorul,
A szememre homály borul.
Elegem lett a magányból,
S levetettem magam a szikláról.
Ahogy zuhantam a mélybe,
A gyermekeim jutottak az eszembe.
Kapaszkodnék, de már hiába,
Ez a sors várt rám ebbe a világba.
A sziklák felhasították a kezem,
A zuhanás közben lepergett előttem az életem.
Még egy utolsót dobogott a szívem,
S a lelkem örökre elhagyta a testem.
Mezy Zoli
