Némán ordítok a puszta semmibe,
Kiáltok a cifra nyomor közepette!
Sóvárgok, szemem fájón könnybe lábad,
Érzem, felesleges része vagyok e világnak.
Minden nap irigy emberek közt lézengek,
A puszta semmibe gyakran kitekintek,
Látom a sötétséget az alagút végén,
Istentől boldogságot hiába is kérvén.
Pletykák, vádak kereszt tüzében égek,
Magyarázkodásommal semmit sem érek,
Ennyit ér egy néhai boldog élet,
Mely egy napon drámai véget érhet...
Béres Szabolcs
