Csorba Sándor fotógalériája

Csorba Sándor - Sötétség borítja a falut

Ajánljuk blogunk minden kedves követőjének és olvasójának figyelmébe Csorba Sándor érsemjéni fotóművész alkotásait, amelyek egy részét az alábbi linken található fotógalériában tekinthetik meg:

Csorba Sándor - Csiha kúria

http://jalbum.net/hu/browse/user/album/157314/

Csorba Sándor - Szalacsi műemlékhíd

Alapinformációk a Tini Dance Center csapatáról

Csoport neve: Tini Dance Center
Székhelyük: Székelyhíd, Bihar megye
Vezető koreográfusuk: Oláh Katalin-Melinda
A csapat tagjai:
- Lányok: Erdei Csenge, Máté Mónika, Ostroveanu Ágota, Palásti Edina, Cuc Silvia, Tóth Adrien.
- Fiúk: Boda Frenky, Pop Dávid, Fele Csongor, Béldi Beni, Marcu Cristian, Török   Gábor, Preznyák Sándor, Nyilas Gergő, Bolla Zsolt.

Elérhetőségeik: 

E-mail: katierdei@yahoo.com 

Tel: 004/0751065165 

A csapat megtekinthető facebookon, illetve youtube-on is, az alábbi linkeken:

http://www.facebook.com/profile.php?id=100002415908433 

http://www.facebook.com/pages/Tini-Dance-Center/104842132912591 

http://www.youtube.com/watch?v=WcEG6ysGXZo

Néhány videó a csapatról, melyeket youtube-on is megtekinthettek:

 

Béres Szabolcs

Az Értől a nagyszínpadig

A Tini Dance Center csapatának bemutatása

A csapat tevékenységének üzenete, hogy a zene és a tánc fergeteges hangulatot tud teremteni, amely kedélyállapotot szeretnék átadni mindenkinek, hogy amíg ők a színpadon vannak, addig a közönség is bulizzon velük, érezze jól magát, szabaduljon fel. A tánc jó stresszoldó, jó csapatépítő, tele van szenvedéllyel, örömmel, szórakozással, boldogsággal.

         A blogunk küldetése egy nagyon fontos állomásához ért nemrégiben, így most a székelyhídi Tini Dance Center (TDC) moderntánc csoportjáról készítettünk egy összeállítást, hogy bemutassuk, megismertessük őket határon innen és túl. Ennek kapcsán 2011. október 21-én ellátogattam a csapat főhadiszállására, a Székelyhídi Általános Iskola egyik osztálytermébe, hogy betekintést nyerhessek a TDC kulisszái mögé. Miután szemtanúja lehettem, hogyan zajlik egy igazi próba, elbeszélgettem a csoport tagjaival és vezető koreográfusukkal, Oláh Katalinnal. Most a velük készített összeállítást olvashatjátok.

Pillanatkép a nagy koreográfiák születéséről 

Egy ötlet megvalósulása 

     Az idén tizenhét éves tánciskola megalapításának alapötlete Oláh Katalin tanítónőtől származik. A pedagógusnőt Székelyhídra helyezték ki még pályafutása kezdetén, ahol akkoriban nem volt lehetőség a tánc komolyabb művelésére, ma viszont a Bihar megyei moderntánc egyik fontos központjának számít. 1994-ben alapította meg a Tini Dance tánciskolát, mely tettet „önző célok” vezéreltek: a tánc és a szórakozás iránti vágy és szeretet. A következő évben megalakult az első moderntánccsoport, melynek egyik táncosa, Boda Frenky, ma is aktív tagja a csapatnak, amely azóta jelentős változásokon ment keresztül.

Kezdődjön a tánc!!!

      A táncosokhoz intézett azon kérdéseimre, melyek a munkájukkal kapcsolatos körülményekre igyekeztek fényt deríteni, különböző válaszok érkeztek: egyesek szülői, baráti bíztatásra kezdtek el táncolni, de akadtak olyanok is, akik a családi akaratnak ellenszegülve fordultak a tánc felé. Többen a jó társaság, a baráti légkör miatt vágtak bele, vagy éppenséggel azért, mert már akadtak olyan ismerőseik, akik táncoltak. A legtöbben már óvodás koruktól – Erdei Csenge például már egy éves korától – elkezdték a táncot, a koreográfus kiváló toborzási stratégiájának és a gyermekkorban kialakuló baráti köröknek köszönhetően.

Akcióban a Csapat  

Így hát nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy nem csak egy tánccsoportról van szó, hanem egy összetartó csapatról. Természetesen vannak olyan tagok is, akik nemrég kezdték el a pályát, és olyan kisebb gyerekcsoportok, akik a későbbiekben az utánpótlást biztosíthatják. A székelyhídi formációt a tizenöt fős felnőtt csoport mellett két másik korosztály, a huszonkét tagú B612, illetve a tizenhat tagú Kölyök Dance is képviseli. Napjainkban több bihari település is működtet tánciskolákat, ezek közül a jelentősebb képviselők Bihardiószeg, Biharfélegyháza, Bors, illetve Szentjános, de érdemes idesorolni a hajdú-bihari Nyírábrányt is.

Egyik olyan rendezvény, melynek évente visszatérő fellépője a TDC csapata

A tánccsoport és a tánciskola is teljes mértékben önfenntartó, anyagi támogatást sem az önkormányzat, sem pedig szponzorok révén nem kap, mivel pedig egyesületnek van bejegyezve, pályázati lehetőségük alig akad. A számos nyári fellépésnek köszönhetően azonban nem fenyegeti őket a megszűnés veszélye. A tánccsoport számos Bihar megyei, illetve magyarországi település kulturális rendezvényein – például község-, illetve a falunapok –, fellép, akár napi négy-öt helyszínen is.

Nemzetközi fellépések

A csapattagok saját bevallása szerint nagyon fárasztóak a folyamatos fellépések, de amint a színpadra lépnek, és megérzik a közönség háláját és szeretetét, minden fáradtságuk elszáll, és összes energiájukkal a nézők szórakoztatására törekednek. Nemcsak a környező településeken, hanem egész Erdély-szerte több helyszínen is felléptek már, emellett Magyarország néhány településén, illetve Franciaországban, Belgiumban és Németországban is szerepeltek, köszönhetően Székelyhíd külföldi testvértelepüléseinek, ahol évente fellépnek képviselvén városuk színeit.

Fellépéseik egyik külföldi helyszínén készült fotó

Mindezek mellett fontos megemlítenem, hogy a csapat fennállása során több díjat is elnyert a maga kategóriájában, például ők voltak a legutóbbi két „Ki mit tud?” tehetségkutató győztesei, megnyerték a Nyíregyházi Nemzetközi Gyermek Fesztivált, illetve a Suli Expót. Részt vettek a romániai Média Befutón – ahol első alkalommal második helyezést értek el, másodjára pedig megnyerték, ugyanakkor Oláh Katalin megnyerte a legjobb koreográfusnak járó díjat – amely fesztivál egyik érdekessége volt, hogy minden kategóriában csak felnőtt csapatok indultak, viszont a Tini Dance Center benevezte gyermekcsoportját is. Az alakulat akkori tagjai többnyire a jelenlegi felnőtt csapatot alkotják, így visszagondolva pedig az akkori cselekedet hatalmas bátorságról és tehetségről tesz tanúbizonyságot, melyet a zsűri különdíjjal meg is jutalmazott.

Szűkös források, elhúzódó sikerek

Nagyobb nemzetközi táncfesztiválokon magasak a nevezési díjak, ezért a csapat szűkös anyagi forrásai miatt sajnos még nem tud benevezni, mert a formáció egyelőre csak a tagok szülői támogatását élvezheti, de reméljük, hogy a közeljövőben adódik majd lehetőség a benevezésre, amennyiben blogunknak köszönhetően még ismertebbé válik ez a kicsiny csapat.

A jövő nagy táncosai, a megfelelő utánpótlás biztostosításának zálogai

        Beszélgetésünk legvégén pedig érdeklődtem a csapat jövőbeni terveiről, hogy milyen elképzeléseik vannak a csoport jövőjét, illetve személyes karrierjüket illetően. A legtöbben folytatni szeretnék a táncot, mert ez többüknél nemcsak egy hobbiról szól, hanem egyben egy életformát is jelent. Sokak tánccal kapcsolatos jövőjét a továbbtanulással járó problémák is befolyásolhatják, mint a nagy távolság, valamint a zsúfolt program, amely gondokat nem lesz könnyű áthidalni.

De a csoport így is optimistán nézhet a jövőbe, mert a tehetséges gyerekek egyre növekvő száma jó időre biztosítja a megfelelő utánpótlást, amely szavatolja a csapat hosszú távú fennmaradását, illetve sikerességét.

                                                                                                                                           Béres Szabolcs

Titkaink

Már egy pillantásból jól tudom,

Mire is gondolsz éppen,

Mert a szívem is csak a tiéd,

S azt hiszem, ez így van rendjén.

Miért hazudsz hát?

Pont a szemembe?

Bolondnak nézel?

Csak mert szeretlek?

De most tisztázzunk valamit:

Én vagyok a Te titkod...

Titkaink átszövik az életünk;

Titkaink leplezik le a bűnünk;

Titkaink lesznek a mi végzetünk;

S mindenkinek vannak titkai.

Már egy szavadból tisztán értem,

Mi jár a kis fejedben,

Mert az eszem még nem a tiéd,

Bár Te hiszed, ez nincs rendjén.

Így nem verhetsz át,

Csak a szívemet

Csaphatod jól be,

Hiszen szeretlek!

De ne gondold, ez sokáig mehet!

Ez így egyáltalán nem lehet!

Mert rájöttem a titkodra, de Te nem az enyémre…

Titkaink átszövik az életünk;

Titkaink leplezik le a bűnünk;

Titkaink lesznek a mi végzetünk;

S mindenkinek vannak titkai.

Titkainkból lesznek a bűneink;

Titkainktól romlik meg életünk;

Titkainkkal pecsételjük meg szívünk;

S mindenkinek vannak titkai.

Ne hazudsz tovább!

Nézz a szemembe,

Mondd meg, amit látsz!

Csak ezt: szeretlek.

De most tisztázzunk valamit:

Nem lehet több titkod...

Titkaink átszövik az életünk, [ebből erednek bűneink];

Titkaink leplezik le a bűnünk, [ez rontja meg életünk];

Titkaink lesznek a mi végzetünk, [ez mérgezi meg szívünk];

S mindenkinek vannak titkai.

Titkainkból lesznek a bűneink, [nem oldozzuk fel önmagunk];

Titkainktól romlik meg életünk, [nem lehet más, csak gyanú];

Titkainkkal pecsételjük meg szívünk, [elveszítjük, akit szeretünk];

S mindenkinek vannak titkai.

Ahogy Nekem is...

Sparkle

Gyémántcsillámok

Lehetsz kedvelt, lehetsz híres, lehetsz népszerű – bár tudod, hogy ez a valóság ferde tükre.

Lehetsz csodált, lehetsz irigyelt, lehetsz tudatos – és jól gondolod, ez a tükör mögötti képed.

De a tükör összetörhet, a népszerűség véget érhet, az irigység elszállhat, a csodálat elmúlhat, azonban az öntudat megmarad (mert ez Te vagy, önmagad)!

Meg kell tanulnunk erősnek lenni, hogy túléljük a mindennapokat. Nem szabad elgyengülnünk, az érzelmeinkre és a szívünkre hallgatnunk, mert akkor elveszítjük kitartásunk és eltökéltségünk. Ekkor elfáradunk és csak a megsemmisülés, a bukás van hátra. S akkor miért is küzdöttünk addig?!

*

Üres tér a lény, ha nincs kivel megosztania szellemét.

A szellem viszont csak ürességet tölthet be, mert az új csak a régi elmúltával köszönthet be. Hiszünk a jövőben, mert már ismerjük a múltat, megéljük a jelent és várjuk a holnap eljövetelét.

Könnyed tavaszi szellőn száll a remény, a hit és a bizalom. Hiszünk abban, hogy csak szebb és jobb lehet a holnap.

Bízunk benne, hogy megtaláljuk azt, akit igazán keresünk.

De leginkább reménykedünk abban, hogy a szellő sosem fúj máshonnan, hogy hallhassuk a dalt, érezzük erejét, ismerjük meg szellemét!

*

Ha nem nyitott a szíved, búcsúznom kell...

A lelkem összetört, így mennem kell...

A csoda akkor jön el, ha megtanulsz szeretni...

A szerelem akkor jön el, ha megtanulsz szívből szólni...

Sparkle

A pillanat ereje

Visszamenni az időben. Felébredni a múlt különböző pontjain, a mai emlékekkel. Újraélni néhány pillanatot. Ezer s ezernyi pillanatot. Amelyek talán értéküket vesztették a pillanat zajában, de az emlékek közt kutatva szebbnek tűnnek mint valaha. Újraélni ezer s ezernyi pillanatot, újra, s mégis máshogy. Az emlékekkel megtelve. Viszonyban érezve a jelennel, s a fájó űrrel, amelyet maga után hagyott. Valahányszor. Lényünk testébe bújni, a múltban ragadni, s eltölteni azt a kritikus időt, abban a kontextusban, ahogy többé már sohasem. Végigjárva életünket, átélni emlékeinket, magunkhoz ragadni a pillanatokat, valahányszor, mint egy festményt, s érezni a zúdító erejét, amely magával ragad minket. Amely a pillanat homályában elveszett, s többé olyan sosem lehetett. Válogatunk a kockák között, szemünk megtelve könnyel, a hasító űrrel, amelyet semmi sem tud pótolni. Bárcsak még egyszer átélhetnénk, s a pillanatot megörökítve egy csomagba rejthetnénk, elásva a kincses ládánkba, mélyen, a világ elől. Hogy újra elővehessük egyszer és még egyszer, hogy belepillantsunk s megcsodáljuk azt, amit a pillanat zajában elfeledtünk: a pillanat erejét. Amelynek a tényleges értékéről csupán az emlékek függvényében fogunk tudni számot adni. A jelenünk függvényében. Jellemzően, hiszen oly emberiek vagyunk.  Mert a pillanat zajában valahányszor, mind elveszünk.

Balla Sándor

Holnap

Emlékek. Foltok a madzagon. Visszanézed őket, édeskeserű foltok. Nem érted, már nem érzed, csak a hiányát, s az emléket, mely élesen él előtted. Az emlék a kulcs a hiányhoz, a pillanatnyi magányhoz, hogy újra nekiláss vadászni, pillanatok után hajkurászni. Jönnek és mennek, örökgyönyörből porrá címkéződnek, majd újra úgy érzed, ez a tiéd, ez soha el nem tűnhet. Mégis elsuhan, nyomot hagyva benned, melynek lángja kihűl, s csak a hiány marad neked. Oly érthetetlen ez a hiányteli űr. Emlékezni próbálsz, miközben érzelemvilágod sülve hűl. Pillanatok kellenek, újak és újak, bár nem tartanak örökké, még soká sem, s már el is múlnak, de képtelen vagy őket nélkülözni, gyenge vagy nélkülük, elesett és emberi. Gyermeteg illúzió az örök vágynyom, kiismerted őket, a csalásokat, melyet ítélőképességeden ejtenek, örököt mondanál, mert úgy is érzed, pedig csak néhány pillantás, és újra elveszítheted. Képek, hangok, illatok és hajnalok, millió hiánykeltés, s leendő űrtöltés, keresed őket, mert nélkülük nem élhetsz, nem az egyre vársz, a csalást már messziről megérzed. Nem az egyre, és nem is örököt, hanem csak hogy süssön rád a holnap, ennyi legyen az örömöd. Hogy újra belélegezd, és benne élhess, ha ezt a csodát megkapod, már megérte megvárni a holnapot.

Balla Sándor

Remegés

Fénybetört utadat bolygatva, a hang után mélységekig kutatva szemszíned megrezzen, magadhoz nem térve, de résnyit átszállva forgolódsz, öntudatlan kábaságod fogva tartja anyagi fészked: még mit sem tudsz az evilági dolgokról. Véres testbeszéde suttogva sejteti: eltévedtél, izzó némaságod testbe férkőzve fejti ki tűzfoltját. Barázdád kipirul, tövises verejtéked kidomborul, érzékelsz, de még alig észlelsz: a visszatérés erőt vett ki belőled. Szemeid megértve körülnézel, újra és újra megállapítod önmagad, de nincs kétség, te vagy, csak te lehetsz az. Lábaid kinyújtod, ránehezedel, görbe, ütemtelen lépteid az első ajtó felé veszik utad. A tükör előtt tétován pislogsz, feketelyuk-tekinteted magára talál, az ájulás megérint és kerülget; megmosakszol, hagyod, hogy a lé tisztára mossa fényedet. Szívritmusod s légzésed normál vágtába kezd, idegrendszered magához tér, végtagjaid még gyengék, szemeid szokják a robajt, még idő kell, mire teljesen átlépsz. Emlékeid zavarosak, ledöbbent elméd hosszasan vacillál: riadtan választja szét a valóst a valótlantól. Fél lábbal még vágyaidban lengsz, vélt tudatod összhangba jön, hogy tudd: kifele lejt ez az út. Maradni akarsz, kapaszkodó után lesve bensőddel kaparsz, leírnád, de mire az ablakhoz érsz, minden átéltet a mosttal összezavarsz. Tétlenül vársz húsvértollal a kezedben, belső remegésedre nem méltó se betű, se szó, nem mintha egy is jutna az eszedbe. Fizikai ketyegőd a helyére billen, erőt s késztetést érzel lényedben, hogy összetörd a zajt, mely fogva tart e veremben. Illúzió csupán a jó és rossz, szabadság és szükségszerűség e két egyetmondó kelletlen, ötlik újra és újra az eszedbe. De hogy szabad vagy-e, vagy csak szükséges, egy hajszál választott el, hogy meglásd, de rettegésed örökre eltemet.

Balla Sándor

Szeretet

Szeretet. Mégis mit tudunk mi erről a fogalomról, erről a tüneményről? A való igazság az, hogy szinte semmit. Mégis olyan boldogan s bölcsen használjuk: szeretlek. Mintha bizonyosan tudnánk, hogy mit is jelent, és hogy pont ez a legmegfelelőbb szó arra, hogy elmondjuk, hogy leírjuk, hogy kifejezzük azt, amit érzünk, amit átélünk. Még ha tudjuk is, hogy ezt nem is lehet teljes mértékben kifejezni, de megpróbáljuk, és valahányszor erre a különös szóra esik a választásunk: szeretlek. Kimondják, majd elvárják, hogy viszonozzák, mintha ez a szó jelképezné azt az ellenhatást, amit egy bizonyos emberben képesek lehetünk kiváltani. Elképesztő. S mégis várunk rá, hogy hallhassuk, egyszer, és még egyszer, mintha ez az egyetlen szó összefoglalhatná mindazt, amit igazán érzünk s átélünk. Leírják, majd példának hozzák fel, utalnak rá, majd meghatározzák, és nem is tudják, hogy minden egyes próbálkozás után talán egyre messzebb keverednek attól, amit igazán le akarnak írni: szeretet. Mintha létezne rá egyetemes meghatározás, vagy tétel, mintha filozófiai szempontból kellőszerű módszerrel vizsgálni vagy tanulmányozni lehetne. Ez csak egy szó. Mint a szivárvány. Ez utóbbit mégsem vesszük igénybe, mikor azon fáradozunk, hogy valahogy, kézzel-lábbal megpróbáljuk összefoglalni lehetőleg egyetlen fogalommá azt, amit éppen átélünk. Nap mint nap számtalan szájból hangzik el ez a különös szó, és mégis, merész dolog lenne azt állítani, hogy ezen szavak megfogalmazói valóban mind ugyanazt érezték ugyanabban a pillanatban. Mi mégis jellemzően ennek tulajdonítunk nagy szerepet, mintha ez felfedne bármit is a valóságból. A saját valóságunkból.

Balla Sándor

Várakozás

Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk… A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk… Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak…  hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi…  hogy viszont lássuk őt… hogy eljöjjön a nagy nap… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk…  hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… hogy eljöjjön a nagy lehetőség…  várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon… csak Várunk… mindannyian mást… és sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… elfeledkezünk a pillanat erejéről, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elsuhan… várunk… és közben szépen lassan, eltelik az életünk…

Balla Sándor

Szimfónia

Sikoltó tél közepette loholnak utánad, kéjhadból csennek magukhoz katonákat, egyre csak gyűlnek, fáradhatatlanok és motiváltak, időtlenség óta követnek téged, mögéd sorakoznak: csengő kínnal hajigálnak. A siserahad szólamának fordítottál hátat, kitartó voltál mindvégig, de emberi vagy; megtört és fáradt. Borzongásuk bensődbe ért, fojtó suttogásuk kánona kísért: miért? Kész, vége, túlontúl fáj, ennyi volt, feladod, nem bírod már. Beléd hatoltak, az átokfutás végpontja, beteljesült kétségbeesésedet üres harmónia pótolja. Halálszagba hullnál megszállt magod elől, de egy utolsó emlék polcaidról ledől: ember vagy. S esővé válsz, melyet az ég magába szív, hogy újra körforgásba állhass: mert a világ szépsége hív. Szivárványt hagysz magad után. Mert te így döntöttél.

Balla Sándor

Vándorlás

Túlságosan fájdalmas volt a város nekem. Ezért elhatároztam, hogy elmegyek innen, mert túl sok minden emlékezetet Rád. Vándorútra keltem, de az emberek, a nyelv, a házak, mind-mind Téged juttattak eszembe, emiatt úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot is. Társtalanul bóklásztam a kontinensen, az idegenek közt sem találtam menedéket, mert tudtam, hogy Te is jártál már ezeken a vidékeken, vagy járhatsz majd egykor. Ugyanúgy közlekednek az autók, ugyanúgy kelt fel a Nap is, és az emberek is ugyanazzal a fáradtsággal indultak napi útjukra, hogy az mind-mind Téged juttatott az eszembe. Ekkor hagytam magam mögött a kontinenst is és elmentem oda, ahol az autók a másik oldalon járnak, a víz más irányban folyik le a lefolyóba, és a csillagok is mások. De még akkor is Téged láttalak minden bögre kávéban, minden szelet kenyérben, és azt is tudtam, hogy a levegő, amit szívunk, ugyanaz, és ugyanaz a Nap süt le reánk. Akkor elhagytam ezt a galaxist is. Oda mentem, ahol nincsenek bolygók, sem csillagok, csak ős űr és sötétség van. De tudtam, hogy a sötétség is összeköt minket, és ráébredtem, hogy a Lét az, ami Rád emlékeztet. Ezért elhatároztam, hogy meghalok. De jobban megfontolva, úgy vélem, hogy a Nemlét is Rád emlékeztetne.

Csorba Gábriel

Az állatok viselkedéséről

Furcsa kis állat volt. Valóban kicsi és valóban furcsa. Általában vidámnak és játékosnak tűnt. Sőt kifelyezetten viccesnek. Olyan volt, mint egy kiskutya. A kutyáknak nincs mimikája, mégis – talán szemükből – ki lehet olvasni a közömbösséget, unalmat, betegséget, vidámságot, huncutságot, kárörvendést. Ilyen volt ő is. Legtöbbször barátságos, de néha visszahúzódó. Sokszor félt az emberektől. Mint a kóbor kutya, akinek nem a rúgás fáj, hanem az, hogy belerúgtak – néha ok nélkül.

Mindennek ellenére általában szelíd volt. Semmiképp sem mondhatnánk vadállatnak, de háziállatnak sem (Ahhoz talán túlságosan is szüksége volt a szabadságra). Hasonló volt a galambokhoz, melyek a városokban élnek, megszokták az embereket, egészen közel merészkednek hozzájuk, még a tenyerükből is esznek, de semmiképp sem háziállatok. Ahhoz már bizalmatlanok az emberekkel szemben. Lehetséges az is, hogy házi fogságban elpusztulnának.

Szeretett szárnyalni. Ez kifejezetten madárvonás volt benne. Mélyen megvetette azokat a lusta madarakat, akik nem szárnyaltak, bár képesek lettek volna rá.

Szeretett felröppenni és száguldani az ég felé, maga mögött hagyni falut, várost, országot, életet. De csak nagyravágyó álmai voltak, erős szárnyai nem, ezért sosem tudott valóságos magasságokba repülni. Mindenképp magasabbra röppent, mint a többi madár, de ezért csak megvetést, irigykedést, lenézést, gyűlöletet, estleg csodálatot, elismerést, megbecsülést kapott, de szeretetet semmi esetre sem. Az igazán magasan szárnyalók, viszont még csak nem is tudtak róla, és ő csak bámult feléjük, mint kisborjú a világba.

Igen, nagyon hasonlított egy kisborjúhoz, vagy inkább kismalachoz, aki először lát embert. Nem mer hozzá közel menni, mert nem tudja, jó-e vagy rossz (sőt, azt sem, hogy isten-e vagy állat), csak meredten bámul rá, s annak legkisebb mozdulatára szédületes gyorsasággal elillan.

Néha szeretett volna hízelgő cica módjára odabújni valakihez, körüldorombolni, körülölelni és puha tappancsával megsimogatni. De mivel semmilyen állathoz nem hasonlított, és semmilyen állat nem fogadta el olyannak, amilyen, kieresztett karmaival állandóan saját arcát mardosta.

Hát ilyen kis állat volt az én szívem. A világ legnagyobb állatja pedig én magam vagyok.

Csorba Gábriel

Forog a világ

Egy piciny elektron forog maga körül. Forog maga körül és egy pici atommag körül. És forog, és nem fárad el soha forogni. Egy másik elektron is forog egy másik mag körül, és a következő pillanatban már együtt forognak. És forog a molekula maga körül, molekulák forognak egymás körül. Forog a Föld minden molekulájában, mert forog benne az anyag. Forog a Föld maga körül. Forog a Hold maga körül és forog a Föld körül, a Föld meg Holdastul forog a Nap körül. A Nap forog maga körül, és bolygóstul forog a Naprendszerben. A Naprendszer forog maga körül, és forog a galaxisban, míg a galaxis forog maga körül, és forog az Univerzumban, az Univerzum forog maga körül, és forog a végeláthatatlan végtelenségben. A végtelenség is forog maga körül, és forog, ki tudja miben.

Forog a világ! És én vele forgok. Forognak a sejtjeim és forog vérem az ereimben. Forog a szemem és forog az agyam is, de legfőképp: forog a lelkem. Forog végeláthatatlanul az Univerzummal. Forog nagy magányosságában és megértetlenségében a Végtelenség felé.

Forog a lelkem maga körül, és egy erő körül, amit úgy hívnak: Igazság.

Csorba Gábriel

Üzenet fentről

Próbálunk magunknak igazat találni…

A Piac utcán sétáltam, mikor felrémlett bennem a mondat, délután két óra lehetett. Még sok időm van, amit valamivel kénytelen leszek elütni. A Nagytemplom felé vettem az irányt és közben a körülöttem járkálókat vizsgáltam Most sokan voltak. Engem idegesített a tömeg, hiszen ilyenkor folyvást szlalomozni kényszerül az ember; kitérni az idegenek elől, akik inkább neked jönnek, mintsem egy lépést tennének rézsút balra, vagy jobbra – ahol épp több helyük akad. Őket néztem és kerültem a velük való súrlódásokat. Abban reménykedtem, hátha szembejön valami ismerős. Nem mintha felismerném…

Általában senkit sem veszek észre magam körül: nem tudom összeegyeztetni a régi barátaimat jelenlegi kereteikkel, amikbe magukat helyezik bele; vagy ha néha sikerül is egy-egy arcot beazonosítani, akkor meg a hozzátartozó név felejtődik el, de megesett már az is, hogy összekevertem két egymástól teljesen független egyént. Nem tudom, miért. Most azonban bármilyen erősen vizsgáltam a szembejövők arcát, mindegyik idegennek hatott. Gyorsítottam a lépteimen és a Kossuth térre siettem, ott valahogy nagyobb a rálátás.

Leültem a Szobor elé és megállapítottam, hogy még mindig ugyanolyan; hasonlóan a „Nagy Sárgához”, ami most kissé takarásban volt. Tovább figyeltem az embereket, akik egyenesen, felszegett fejjel ballagtak előttem. Csodáltam, hogy sohasem karamboloznak. Ekkor pillantottam meg az első ismerőst, Ferencet, ő sem változott. Biztos megint a Füst után vágyakozik, ami olyan gyönyörűen fodrozódik a levegőben, hogy egy időre eltereli az ember figyelmét saját gondjairól. Kiszámíthatatlan és öntudatlanul tökéletes. Egy pillanatra sem marad állandó: a legügyesebb alakváltó, akit ismerek. Megmutatja, ami egyébként láthatatlan az emberi szemnek.

A földről valami mozgolódást hallok: egy galamb. Kíváncsian rám pillant, majd ütemesen bólogatni kezd, mintha értené, mire gondolok. Aztán szól is valamit galambnyelven. Én is bólintok, bár kevéssé látványosan. Tudom, Ferenchez hasonlóan ő is kéregetni jött: csak egy morzsa kell neki az életemből. Igazán nem sok. Adhatnék neki, de nem adok. Nincs nálam. Közelebb jön és újra bólogat, majd lassan tovább áll.

A tér közepére ballag ráérősen. Gondosan körbefigyel, végül a társainál állapodik meg. Kihúzza magát és elmeséli a tapasztalatait: jelenesetben, hogy tőlem semmire sem számíthat. Együtt keresgélnek tovább egy jótevőt. Előtte nagy megbeszélést tartanak, és minden javaslatra bólogatnak.

Az ülést egy odarohanó gyerek zavarja szét, ő még tudja, hogy jó lehet közéjük tartozni. Jó lenne. Az anyja arrébb rángatja: „A galambok fertőzést okoznak.” – indokolja röviden tettét. A gyerek nem érti, csak vágyakozón nézi és markolássza a levegőt. A madárraj tesz egy tiszteletkört. Mintha teljesen egybeolvadnának, követik a szél áramlatait egy folyton változó egységként: megmutatják, amit mi nem láthatunk és soha nem is érthetünk. Csak a gyerek nézi őket csodálattal, ő még megértheti. Megérthetné, ha a szülői gondviselés el nem takarná előle.

A galambok most a templomon vernek tanyát és ismerős után kutatnak. Ők nem az arcokra, vagy hangokra figyelnek, hanem a mozdulatokra. A tér közepén egy idősödő asszony tűnik föl; a szatyraiban kutakodik. Előkerül a zacskó. A fenti csapat reménykedve nyújtogatja a nyakát, s mikor az első mag a betonra pattan, a galambok hallani vélik, hogy feszesen elkiáltja magát: Sturm! – erre egyszerre indul meg a szárnysuhogás és veri föl a templom előtti csöndet. Az anyóka vidáman szórja az utasításokat állandó rajának. Ő már érti. Érthetné, ha a közterület felügyelők nem koboznák el tőle a magvakat, mondván: „Etetni tilos, mert ide szoknak a madarak.”  A hölgy nem érti… (Valójában nincs is sok értelme az ilyen fajta szankcióknak.) Csüggedten sétál el, a madarak pedig továbbra is bizalmasan követik őt. Aztán csalódottan veszik tudomásul: elfogyott. Ezután szétszélednek. Az egyik felém tipeg, hosszasan sétál előttem. Kezdetben örülök a társaságának, majd eszembe jut, nincs időm rá figyelni. Felállok és otthagyom. Ő magányosan pislog utánam, valamit azért mégiscsak remélt volna…

Valaki rám köszön. Persze a leghalványabb fogalmam sincs arról, ki lehet az. Egyáltalán nekem szólt a köszöntése? Nem tudom. Nagy ívben kerülöm a hangot. Még utoljára elszáll fölöttem egy jól összeszokott csapat; vihart hagynak maguk mögött és felkavarják a leülepedett port. Én a helyére állok, és megvárom, míg észrevétlen visszahullik rám. Prüszkölök, irritálja szemem, tán még meg is könnyezem. Odébb lépek és visszanézek: nem, semmi sem változott.

Moniq

Nem ismerek lehetetlent!

A lehetetlen csupán egy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra.

A lehetetlen nem tény, hanem vélemény.

A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás.

A lehetetlen lehetőség.

A lehetetlen múló pillanat.

Addig lehetetlen véghezvinni valamit, míg fel nem fedezzük a bennünk rejlő számtalan lehetőséget.

Minden lehetséges, semmi sem lehetetlen, mert:

A lehetetlen nem létezik!

Béres Szabolcs

Halhatatlan szellem

Kilépsz az álmokból és megérinted a lelkem;

Én pedig követlek az édeni kertbe, át a csodák tengerén.

Végigsuhansz az elmémben, át a szívemen;

Majd tovaszállsz el a végtelenbe.

Érints meg halhatatlan szellem!

Csak te vagy kiért élek – és én követlek

Bármerre is mész, s nem engedlek el!

(Még ha nem is érhetlek el!)

Csukd be a szemed, én is megteszem;

Majd tovasuhanunk az álmok tengerén.

Fogod a két kezem és az idő megáll,

Az élet véget ér – vagy sosem kezdődött el?

S te átlépsz az álmokon és megérinted a testem;

Én pedig elviszlek az édeni kertbe, át a csodák tengerén.

Végigsuhansz az szívemben, át a lelkemen;

Majd tovaszállsz el az ismeretlenbe.

Sparkle

Mert hisszük, hogy a tehetség nem ismer határokat...

Szerkesztőtársaim nevében szeretettel köszöntök mindenkit, aki figyelmet szentel most induló blogunknak!

Nem kisebb feladatra vállalkozunk, minthogy igyekezzünk bemutatni Magyarország és Románia kontexutusában a határon inneni és túli fiatal egyetemista írók-költők, fotósok, illetve mindazok írásait és alkotásait, akik valamilyen szinten érdeklődnek a magyar nyelvű irodalmi vagy vizuális önkifejezés iránt. Küldetésünk megismertetni az oldal által azokat a határ két oldalán lévő fiatalokat, akik ezzel foglalkoznak vagy ebben teljesednek ki.

Blogunk apropója a "Communications witouth Borders Plus" c. projekt, ami a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében valósul meg, az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap, valamint a Magyar Köztársaság és Románia társfinanszírozásával. A program célja közelebb hozni egymáshoz a határmenti térségben élő embereket, közösségeket és gazdasági szereplőket az együttműködésbe bevont térség közös fejlesztésének elősegítése érdekében, a határmenti térség alapvető erősségeire építve. Közreműködő szervezetek, akiknek a projekt kiemelt támogatást köszönhet: a Hang-Kép Egyesület és a Nagyváradi Magyar Diákszövetség.

Ennek nyomán, mint a "Két ország, egy cél, közös siker!" elnevezésű kommunikációs programban résztvevők egy csoportja elhatároztuk, hogy létrehozunk egy internetes médiumot, amiben a fent említett célt próbáljuk elérni és elképzeléseinket megvalósítani. A blog ötlete Király Lászlótól és Béres Szabolcstól származik, akik tartalommendzseri feladatot látnak el a szerkesztésben. További közreműködő külsős koordinátorunk Nyikos Mónika, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója, fiatal prózaíró.

Mindannyian reméljük, hogy tevékenységünk nyomán sikerül olyan felületet létrehoznunk, amely méltó alapja lehet egy új irodalmi-művészeti fórum megvalósulásának.

Király László