Üzenet fentről

Próbálunk magunknak igazat találni…

A Piac utcán sétáltam, mikor felrémlett bennem a mondat, délután két óra lehetett. Még sok időm van, amit valamivel kénytelen leszek elütni. A Nagytemplom felé vettem az irányt és közben a körülöttem járkálókat vizsgáltam Most sokan voltak. Engem idegesített a tömeg, hiszen ilyenkor folyvást szlalomozni kényszerül az ember; kitérni az idegenek elől, akik inkább neked jönnek, mintsem egy lépést tennének rézsút balra, vagy jobbra – ahol épp több helyük akad. Őket néztem és kerültem a velük való súrlódásokat. Abban reménykedtem, hátha szembejön valami ismerős. Nem mintha felismerném…

Általában senkit sem veszek észre magam körül: nem tudom összeegyeztetni a régi barátaimat jelenlegi kereteikkel, amikbe magukat helyezik bele; vagy ha néha sikerül is egy-egy arcot beazonosítani, akkor meg a hozzátartozó név felejtődik el, de megesett már az is, hogy összekevertem két egymástól teljesen független egyént. Nem tudom, miért. Most azonban bármilyen erősen vizsgáltam a szembejövők arcát, mindegyik idegennek hatott. Gyorsítottam a lépteimen és a Kossuth térre siettem, ott valahogy nagyobb a rálátás.

Leültem a Szobor elé és megállapítottam, hogy még mindig ugyanolyan; hasonlóan a „Nagy Sárgához”, ami most kissé takarásban volt. Tovább figyeltem az embereket, akik egyenesen, felszegett fejjel ballagtak előttem. Csodáltam, hogy sohasem karamboloznak. Ekkor pillantottam meg az első ismerőst, Ferencet, ő sem változott. Biztos megint a Füst után vágyakozik, ami olyan gyönyörűen fodrozódik a levegőben, hogy egy időre eltereli az ember figyelmét saját gondjairól. Kiszámíthatatlan és öntudatlanul tökéletes. Egy pillanatra sem marad állandó: a legügyesebb alakváltó, akit ismerek. Megmutatja, ami egyébként láthatatlan az emberi szemnek.

A földről valami mozgolódást hallok: egy galamb. Kíváncsian rám pillant, majd ütemesen bólogatni kezd, mintha értené, mire gondolok. Aztán szól is valamit galambnyelven. Én is bólintok, bár kevéssé látványosan. Tudom, Ferenchez hasonlóan ő is kéregetni jött: csak egy morzsa kell neki az életemből. Igazán nem sok. Adhatnék neki, de nem adok. Nincs nálam. Közelebb jön és újra bólogat, majd lassan tovább áll.

A tér közepére ballag ráérősen. Gondosan körbefigyel, végül a társainál állapodik meg. Kihúzza magát és elmeséli a tapasztalatait: jelenesetben, hogy tőlem semmire sem számíthat. Együtt keresgélnek tovább egy jótevőt. Előtte nagy megbeszélést tartanak, és minden javaslatra bólogatnak.

Az ülést egy odarohanó gyerek zavarja szét, ő még tudja, hogy jó lehet közéjük tartozni. Jó lenne. Az anyja arrébb rángatja: „A galambok fertőzést okoznak.” – indokolja röviden tettét. A gyerek nem érti, csak vágyakozón nézi és markolássza a levegőt. A madárraj tesz egy tiszteletkört. Mintha teljesen egybeolvadnának, követik a szél áramlatait egy folyton változó egységként: megmutatják, amit mi nem láthatunk és soha nem is érthetünk. Csak a gyerek nézi őket csodálattal, ő még megértheti. Megérthetné, ha a szülői gondviselés el nem takarná előle.

A galambok most a templomon vernek tanyát és ismerős után kutatnak. Ők nem az arcokra, vagy hangokra figyelnek, hanem a mozdulatokra. A tér közepén egy idősödő asszony tűnik föl; a szatyraiban kutakodik. Előkerül a zacskó. A fenti csapat reménykedve nyújtogatja a nyakát, s mikor az első mag a betonra pattan, a galambok hallani vélik, hogy feszesen elkiáltja magát: Sturm! – erre egyszerre indul meg a szárnysuhogás és veri föl a templom előtti csöndet. Az anyóka vidáman szórja az utasításokat állandó rajának. Ő már érti. Érthetné, ha a közterület felügyelők nem koboznák el tőle a magvakat, mondván: „Etetni tilos, mert ide szoknak a madarak.”  A hölgy nem érti… (Valójában nincs is sok értelme az ilyen fajta szankcióknak.) Csüggedten sétál el, a madarak pedig továbbra is bizalmasan követik őt. Aztán csalódottan veszik tudomásul: elfogyott. Ezután szétszélednek. Az egyik felém tipeg, hosszasan sétál előttem. Kezdetben örülök a társaságának, majd eszembe jut, nincs időm rá figyelni. Felállok és otthagyom. Ő magányosan pislog utánam, valamit azért mégiscsak remélt volna…

Valaki rám köszön. Persze a leghalványabb fogalmam sincs arról, ki lehet az. Egyáltalán nekem szólt a köszöntése? Nem tudom. Nagy ívben kerülöm a hangot. Még utoljára elszáll fölöttem egy jól összeszokott csapat; vihart hagynak maguk mögött és felkavarják a leülepedett port. Én a helyére állok, és megvárom, míg észrevétlen visszahullik rám. Prüszkölök, irritálja szemem, tán még meg is könnyezem. Odébb lépek és visszanézek: nem, semmi sem változott.

Moniq