Holnap

Emlékek. Foltok a madzagon. Visszanézed őket, édeskeserű foltok. Nem érted, már nem érzed, csak a hiányát, s az emléket, mely élesen él előtted. Az emlék a kulcs a hiányhoz, a pillanatnyi magányhoz, hogy újra nekiláss vadászni, pillanatok után hajkurászni. Jönnek és mennek, örökgyönyörből porrá címkéződnek, majd újra úgy érzed, ez a tiéd, ez soha el nem tűnhet. Mégis elsuhan, nyomot hagyva benned, melynek lángja kihűl, s csak a hiány marad neked. Oly érthetetlen ez a hiányteli űr. Emlékezni próbálsz, miközben érzelemvilágod sülve hűl. Pillanatok kellenek, újak és újak, bár nem tartanak örökké, még soká sem, s már el is múlnak, de képtelen vagy őket nélkülözni, gyenge vagy nélkülük, elesett és emberi. Gyermeteg illúzió az örök vágynyom, kiismerted őket, a csalásokat, melyet ítélőképességeden ejtenek, örököt mondanál, mert úgy is érzed, pedig csak néhány pillantás, és újra elveszítheted. Képek, hangok, illatok és hajnalok, millió hiánykeltés, s leendő űrtöltés, keresed őket, mert nélkülük nem élhetsz, nem az egyre vársz, a csalást már messziről megérzed. Nem az egyre, és nem is örököt, hanem csak hogy süssön rád a holnap, ennyi legyen az örömöd. Hogy újra belélegezd, és benne élhess, ha ezt a csodát megkapod, már megérte megvárni a holnapot.

Balla Sándor