Visszamenni
az időben. Felébredni a múlt különböző pontjain, a mai emlékekkel. Újraélni
néhány pillanatot. Ezer s ezernyi pillanatot. Amelyek talán értéküket
vesztették a pillanat zajában, de az emlékek közt kutatva szebbnek tűnnek mint
valaha. Újraélni ezer s ezernyi pillanatot, újra, s mégis máshogy. Az
emlékekkel megtelve. Viszonyban érezve a jelennel, s a fájó űrrel, amelyet maga
után hagyott. Valahányszor. Lényünk testébe bújni, a múltban ragadni, s
eltölteni azt a kritikus időt, abban a kontextusban, ahogy többé már sohasem. Végigjárva
életünket, átélni emlékeinket, magunkhoz ragadni a pillanatokat, valahányszor,
mint egy festményt, s érezni a zúdító erejét, amely magával ragad minket. Amely
a pillanat homályában elveszett, s többé olyan sosem lehetett. Válogatunk a
kockák között, szemünk megtelve könnyel, a hasító űrrel, amelyet semmi sem tud
pótolni. Bárcsak még egyszer átélhetnénk, s a pillanatot megörökítve egy
csomagba rejthetnénk, elásva a kincses ládánkba, mélyen, a világ elől. Hogy
újra elővehessük egyszer és még egyszer, hogy belepillantsunk s megcsodáljuk
azt, amit a pillanat zajában elfeledtünk: a pillanat erejét. Amelynek a
tényleges értékéről csupán az emlékek függvényében fogunk tudni számot adni. A
jelenünk függvényében. Jellemzően, hiszen oly emberiek vagyunk. Mert a
pillanat zajában valahányszor, mind elveszünk.
Balla Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése