Sikoltó tél
közepette loholnak utánad, kéjhadból csennek magukhoz katonákat, egyre csak
gyűlnek, fáradhatatlanok és motiváltak, időtlenség óta követnek téged, mögéd
sorakoznak: csengő kínnal hajigálnak. A siserahad szólamának fordítottál hátat,
kitartó voltál mindvégig, de emberi vagy; megtört és fáradt. Borzongásuk
bensődbe ért, fojtó suttogásuk kánona kísért: miért? Kész, vége,
túlontúl fáj, ennyi volt, feladod, nem bírod már. Beléd hatoltak, az átokfutás
végpontja, beteljesült kétségbeesésedet üres harmónia pótolja. Halálszagba
hullnál megszállt magod elől, de egy utolsó emlék polcaidról ledől: ember
vagy. S esővé válsz, melyet az ég magába szív, hogy újra körforgásba
állhass: mert a világ szépsége hív. Szivárványt hagysz magad után. Mert te
így döntöttél.
Balla Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése