Szeretet

Szeretet. Mégis mit tudunk mi erről a fogalomról, erről a tüneményről? A való igazság az, hogy szinte semmit. Mégis olyan boldogan s bölcsen használjuk: szeretlek. Mintha bizonyosan tudnánk, hogy mit is jelent, és hogy pont ez a legmegfelelőbb szó arra, hogy elmondjuk, hogy leírjuk, hogy kifejezzük azt, amit érzünk, amit átélünk. Még ha tudjuk is, hogy ezt nem is lehet teljes mértékben kifejezni, de megpróbáljuk, és valahányszor erre a különös szóra esik a választásunk: szeretlek. Kimondják, majd elvárják, hogy viszonozzák, mintha ez a szó jelképezné azt az ellenhatást, amit egy bizonyos emberben képesek lehetünk kiváltani. Elképesztő. S mégis várunk rá, hogy hallhassuk, egyszer, és még egyszer, mintha ez az egyetlen szó összefoglalhatná mindazt, amit igazán érzünk s átélünk. Leírják, majd példának hozzák fel, utalnak rá, majd meghatározzák, és nem is tudják, hogy minden egyes próbálkozás után talán egyre messzebb keverednek attól, amit igazán le akarnak írni: szeretet. Mintha létezne rá egyetemes meghatározás, vagy tétel, mintha filozófiai szempontból kellőszerű módszerrel vizsgálni vagy tanulmányozni lehetne. Ez csak egy szó. Mint a szivárvány. Ez utóbbit mégsem vesszük igénybe, mikor azon fáradozunk, hogy valahogy, kézzel-lábbal megpróbáljuk összefoglalni lehetőleg egyetlen fogalommá azt, amit éppen átélünk. Nap mint nap számtalan szájból hangzik el ez a különös szó, és mégis, merész dolog lenne azt állítani, hogy ezen szavak megfogalmazói valóban mind ugyanazt érezték ugyanabban a pillanatban. Mi mégis jellemzően ennek tulajdonítunk nagy szerepet, mintha ez felfedne bármit is a valóságból. A saját valóságunkból.

Balla Sándor