Az állatok viselkedéséről

Furcsa kis állat volt. Valóban kicsi és valóban furcsa. Általában vidámnak és játékosnak tűnt. Sőt kifelyezetten viccesnek. Olyan volt, mint egy kiskutya. A kutyáknak nincs mimikája, mégis – talán szemükből – ki lehet olvasni a közömbösséget, unalmat, betegséget, vidámságot, huncutságot, kárörvendést. Ilyen volt ő is. Legtöbbször barátságos, de néha visszahúzódó. Sokszor félt az emberektől. Mint a kóbor kutya, akinek nem a rúgás fáj, hanem az, hogy belerúgtak – néha ok nélkül.

Mindennek ellenére általában szelíd volt. Semmiképp sem mondhatnánk vadállatnak, de háziállatnak sem (Ahhoz talán túlságosan is szüksége volt a szabadságra). Hasonló volt a galambokhoz, melyek a városokban élnek, megszokták az embereket, egészen közel merészkednek hozzájuk, még a tenyerükből is esznek, de semmiképp sem háziállatok. Ahhoz már bizalmatlanok az emberekkel szemben. Lehetséges az is, hogy házi fogságban elpusztulnának.

Szeretett szárnyalni. Ez kifejezetten madárvonás volt benne. Mélyen megvetette azokat a lusta madarakat, akik nem szárnyaltak, bár képesek lettek volna rá.

Szeretett felröppenni és száguldani az ég felé, maga mögött hagyni falut, várost, országot, életet. De csak nagyravágyó álmai voltak, erős szárnyai nem, ezért sosem tudott valóságos magasságokba repülni. Mindenképp magasabbra röppent, mint a többi madár, de ezért csak megvetést, irigykedést, lenézést, gyűlöletet, estleg csodálatot, elismerést, megbecsülést kapott, de szeretetet semmi esetre sem. Az igazán magasan szárnyalók, viszont még csak nem is tudtak róla, és ő csak bámult feléjük, mint kisborjú a világba.

Igen, nagyon hasonlított egy kisborjúhoz, vagy inkább kismalachoz, aki először lát embert. Nem mer hozzá közel menni, mert nem tudja, jó-e vagy rossz (sőt, azt sem, hogy isten-e vagy állat), csak meredten bámul rá, s annak legkisebb mozdulatára szédületes gyorsasággal elillan.

Néha szeretett volna hízelgő cica módjára odabújni valakihez, körüldorombolni, körülölelni és puha tappancsával megsimogatni. De mivel semmilyen állathoz nem hasonlított, és semmilyen állat nem fogadta el olyannak, amilyen, kieresztett karmaival állandóan saját arcát mardosta.

Hát ilyen kis állat volt az én szívem. A világ legnagyobb állatja pedig én magam vagyok.

Csorba Gábriel