Fénybetört
utadat bolygatva, a hang után mélységekig kutatva szemszíned megrezzen,
magadhoz nem térve, de résnyit átszállva forgolódsz, öntudatlan kábaságod fogva
tartja anyagi fészked: még mit sem tudsz az evilági dolgokról. Véres
testbeszéde suttogva sejteti: eltévedtél, izzó némaságod testbe férkőzve fejti
ki tűzfoltját. Barázdád kipirul, tövises verejtéked kidomborul, érzékelsz, de
még alig észlelsz: a visszatérés erőt vett ki belőled. Szemeid megértve
körülnézel, újra és újra megállapítod önmagad, de nincs kétség, te vagy,
csak te lehetsz az. Lábaid kinyújtod, ránehezedel, görbe, ütemtelen
lépteid az első ajtó felé veszik utad. A tükör előtt tétován pislogsz,
feketelyuk-tekinteted magára talál, az ájulás megérint és kerülget;
megmosakszol, hagyod, hogy a lé tisztára mossa fényedet. Szívritmusod s
légzésed normál vágtába kezd, idegrendszered magához tér, végtagjaid még
gyengék, szemeid szokják a robajt, még idő kell, mire teljesen átlépsz.
Emlékeid zavarosak, ledöbbent elméd hosszasan vacillál: riadtan választja szét
a valóst a valótlantól. Fél lábbal még vágyaidban lengsz, vélt tudatod
összhangba jön, hogy tudd: kifele lejt ez az út. Maradni akarsz,
kapaszkodó után lesve bensőddel kaparsz, leírnád, de mire az ablakhoz érsz,
minden átéltet a mosttal összezavarsz. Tétlenül vársz húsvértollal a kezedben,
belső remegésedre nem méltó se betű, se szó, nem mintha egy is
jutna az eszedbe. Fizikai ketyegőd a helyére billen, erőt s késztetést érzel
lényedben, hogy összetörd a zajt, mely fogva tart e veremben. Illúzió csupán a
jó és rossz, szabadság és szükségszerűség e két egyetmondó kelletlen, ötlik
újra és újra az eszedbe. De hogy szabad vagy-e, vagy csak szükséges, egy
hajszál választott el, hogy meglásd,
de rettegésed örökre eltemet.
Balla Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése