Barátság vagy szerelem?

Két tűz között hányódik a lelkem hosszú évek óta,

Mert van egy kérdés, amit felteszek magamnak naponta.

E bonyolult kérdés a következőképpen hangzana:

Meddig lehet egy fiú egy lánynak őszinte barátja?

Két ellentétes nemű lény mindig másként látja a helyzetet,

A lány inkább csak barátkozik, a fiú pedig beleszeret.

Mert a lány még a legvadabb álmában sem gondolhatta volna,

Hogy egy jóbarátnak hitt személy többet is érezhet iránta.

Hisz ő csak egyszerű barátként tekint arra a srácra,

Ezért még csak meg sem kérdezi, mit is érez iránta?

Így telnek tova kegyes hazugságban a mindennapok,

Mert a fiú nem mer bevallani a lánynak egy titkot.

Két személy, kik úgy tekintenek mindig egymásra,

Mint őszinte, segítőkész, hűséges barátra.

Kiknek eszükbe sem jut, milyen volna együtt járni, 

Mert a barátságukat nem merik megkockáztatni. 

Pedig ha tudná egyikük, hogy mit érez a másik szíve legmélyén,

Ha csak egy napig hajókázhatnának együtt a szerelem tengerén,

Egyszeriből átértékelnék eddigi baráti kapcsolatukat,

Hiszen egy ilyen mély érzés megpecsételhetné az egész sorsukat.

Ekkor vetődne csak fel mindkettejükben a nagy kérdés:

Barátság vagy szerelem ez a kettőnk közti mély érzés?

E kérdésre a választ nem olyan egyszerű megtalálni,

Mert ahhoz, hogy megértsük, a másik szívébe kéne látni.

Fiú és lány napokig kétségbeesetten kutatja a választ,

Melynek keresése köztük millió gondot és konfliktust áraszt.

Mert a fiú még mindig élete szerelmét keresi a lányban,

A lány pedig úgy érzi, csalódott egy igaznak hitt, hű barátban.

Két ember e labirintusból kiutat csak együtt találhat,

Mert kettejük kapcsolatának a jövője csak rajtuk állhat.

De kérdésemre a válasz továbbra is nagy titok marad, 

Mert fiú és lány fél az új érzéstől, ezért gyáván hallgat… 

Béres Szabolcs

Végtelennek tűnő februári tél

 

Süvít a zord téli szél Érmellék völgye felett,

Fagyos hideg járja most át a szegény lelkeket.

Minden ember aggódva kémleli a szürke eget,

Érmellék népe nem látott még ilyen hideg telet.

Kisgyermekek fagyos arccal indulnak ma iskolába,

Délutánra már üres lesz Érsemjén összes utcája.

Mindenki, aki teheti, behúzódik hajlékába,

Mert érzi, egyre hidegebb február időjárása.

Kétezertizenkettő zord, havas februárja,

Millió Kárpát-medencei ember rémálma,

Havasalföldi falvak a külvilágtól elzárva,

Magyarországi utak kaotikus állapota.

Árulkodó jelei a szűnni nem akaró télnek,

Melytől európai emberek milliói félnek.

Egyszerű polgárok, kiknek ugyanaz a problémájuk,

Végtelennek tűnő, hideg tél köszöntött most be rájuk.

Magam is folyton csak kémlelem a szürke felhős eget,

Érzem, hogy a februári fagy átjárja a lelkemet.

Február, hol a nyár? – folyton csak kérdezgetem magamban, 

De a télnek továbbra sincs vége, egyre hidegebb van…

Béres Szabolcs

Valentin-napi gondolatok

        Valentin-nap, egy régi, angolszász eredetű ünnep, melyet február tizennegyedikén a világ számos országában megtartanak. De mit is jelent nekünk ez az ünnep? Egyes embereknek a szerelmesek napját, melyet párjukkal együtt tündöklő fényben, egy meghitt, romantikus vacsora keretében, boldogságban, szeretetben, minden évben megünnepelnek.

    Másoknak a nagymértékű, olykor már túlzottnak, értelmetlennek tűnő, féktelen költekezés napja ez, mely elanyagiasodott világunkban egyre csak elterjedtebb lesz. Itt már feltevődik a kérdés: milyen szerelem ez? Amikor már nem a szerelmünkkel töltött, romantikus pillanatok jutnak eszünkbe e jelesnek mondott napról, hanem az ajándékvásárlás okozta idegölő stressz.

    A városok főterein járva, ostoba szív alakú bóvlikat látva, mindenkinek egyből a Valentin-nap jut eszébe, anélkül hogy sejtené, mi is ezen ünnep valódi jelentése. Hisz mi csak annyit tudunk, hogy ezen a napon kell párunkat megajándékozni valami kedvesnek tűnő szív formájú csekélységgel, ahelyett hogy minden pillanatban csak érte élnénk, és igyekeznénk őt megajándékozni szívünk teljes, őszinte szerelmével.

      Szent Bálint, jegyesek és fiatal házasok védőszentje, tekints le most egy pillanatra a Föld gyarló, modern, materialista népére! Kik az életben semmit sem tisztelnek, hagyományt, emberi érzést, belső értékeket háttérbe szorítva, önmagukból kirekesztenek. Kiknek semmit sem jelent az érzelem, akik csak könyvből olvasták, hogy mi az a szerelem. Emberszabású robotgépek, kik a mindennapokban csak a piszkos anyagiakkal törődnek, akik lassan, magányosan, a szerelem érzése nélkül felörlődnek. 

Béres Szabolcs

Egyedül a hűvös szobámban

Ülök a hűvös szobámban, merengek,

Az élet nagy dolgain töprengek.

Minden percben csak arra gondolok,

Akik nem fáznak, mennyire boldogok!

Kinek szívét, lelkét melegség tölti el,

Ki egy melegebb szobában otthonra lel,

Bárkinél sokkal boldogabb ember lehet,

Hiszen szívében él az otthonszeretet.

De bármilyen meleg is legyen az a szoba,

Nem lehet bárkinek biztonságos otthona.

Hiszen addig nem lelhetnél otthonra benne,

Míg saját ajtaján téged be nem engedne.

Minden pillanatban azt kérdezgetem magamba’,

Miért nem lehet enyém a legmelegebb szoba?

Hisz’ én éjszakától nappalig folyton csak fűtök,

Mégis félek, hogy reggelre teljesen kihűlök.

Kihűl bánatos szívem, megfagy a lelkem,

Mert egyedül maradtam, nem vagytok velem.

Senki sincs már mellettem, magányos vagyok, 

S a szobámban merengve, tovább hallgatok... 

Béres Szabolcs

Te szép

Végig téged követtelek,

S most itt állsz előttem.

Gyönyörű vagy. Félek,

szebbet sose szőttem.

Szemedbe nézek, ragyogsz.

A cseppek elolvadnak átfagyott arcodon.

Tüzes láng fűti megperzselt bensődet,

Már el is felejtetted, hogy milyen vakon.

Egy remény újjáéled benned,

Gyógyítani eszes sebhelyed,

Hogy újra és újra átélhesd,

A szép és gyönyörű mesédet.

Balla Sándor

Űr

            Szembeárad, de én csak feszengek,

elmémmel idegenbe merengek.

Csak múljon el a szökőár,

tétlen perc többé ne várj rám.

Vak órásmester, még mindig látlak:

kihunyt szemeid behunyva várnak.

Tekintetem messze szórva,

a féktelen tóba kúszva,

reményemben megkívánlak,

s rohanva magamba zárlak.

Nem engedem élő lényem,

kőbe vésem buzgó fényem.

De egy gondolat visszatér értem:

nézem, amint megállítod létem.

Szétszedsz, s semmissé fosztasz,

áthatolhatatlan szürke torlasz.

Valamit ám elfeledtél:

feledni sosem merhettél.

Az órát így magad se látod,

mert rideg lényed üres hályog.

Múlhatatlan ketyegésem feledésbe tér,

egy hang, mely létezőnek többé már nem ígér.

Énem nem feledve a pillanatot várom,

várom, mert egyszer újjáépül minden várrom. 

Nem múlhat el: lényem örökre órámba zárom. 

Balla Sándor

Kenyér

Képzeljünk egy családot, ahol egy különös nap egyel több kenyeret vesznek a kelleténél. Megeszik az egyiket, a megmaradtat pedig elteszik holnapra. Mivel a biztonságra törekednek, és semmi esetre sem akarnak kenyér nélkül maradni, holnap ismét vesznek egy frisset, de először a tegnapit fogyasszák el, mivel az holnap már nem volna jó. Holnap pedig megbontják az előző napit és egyúttal vesznek egy frisset, amit ismét holnap bontanak meg.  Ha egyszer megszakítanák a kört, akkor ehetnének ismét friss kenyeret. Addig viszont nem fognak, mert a két kenyér jellemzően sohasem fog elfogyni teljesen. Ezt ők is tudják, ehhez viszont kockáztatniuk kell: ugyanis elképzelhető, hogy egy különös napon nem lesz elég egy kenyér egy napra, márpedig kenyeret csak reggel lehet venni, mert estére rendszerint elfogy. Bár minden bizonnyal nem lesz így, mégis elképzelhető. És ezt mindenképp el akarják kerülni. Ezért inkább eszik a szárazat. Mintha nem az volna a lényeg, hogy friss és ízletes legyen az a kenyér, hanem hogy mindenképp elfogyasszuk. Hogy a feltétlenes biztonságérzetünk meg ne inogjon: mi lesz, ha… Ha talán egyszer a friss kenyeret bontanák meg, egy jó időre megszakadna az ördögi kör. Persze ehhez először fel kell áldozni a tegnapi kenyeret: pocsékolni kell. Másodszor, minden napra egy kenyérrel kell maradni, ami magában rejti a veszély lehetőségét: hogy egy nap talán nem lesz elég. Ennek a két dolognak az elkerülése azonban egyeseknek fontosabb, mint az, amit ez a kenyér számára nyújtani tud: mintha az valahogy hidegen hagyná. Mert valójában fél a változástól, és a biztos dolgokra törekszik. Már-már kényszerű jelleggel. Mert ő mintha kötelességből, és nem pedig örömből tenné ezt minden nap: kenyeret eszik. Mintha nem így élné meg. Mintha a rutinszerű, kényszerű elfogyasztása fontosabb volna az ízek átélésénél, élvezésénél. A sikerhez néha kockáztatni kell. Hogy változtatni merjünk és megmerjük bontani a friss kenyeret. Hogy megízleljük a valódi ízét, még ha ennek ára is van. Az örökös biztonság egy ponton túl nem von maga után feltétlen boldogságot. Csak egy biztos zsákutcát, amely elválaszt minket a valódi boldogságtól… amelybe ha bekerültünk, nem könnyen szabadulunk. 

Balla Sándor

Egy csepp az Érbe

Mint oxigénnel telített

Frissítő és tápláló vér,

Úgy folyik keresztül

Érmellék síkságán az Ér.

Megannyi növény s élőlény,

Mely nélküle nem volna,

Áldja az isteni Teremtőt,

Ki e csodát pont oda gondolta.

Megannyi ismert s ismeretlen

Költő, festő, múzsája, ihletője,

Kiket megérintett varázsa,

S lettek szépségének megéneklője.

Ő csak egy ér,

De e földnek ütőér,

Mely önmagából életet ad

Mindenkinek, aki kér.

Vágyódom magam is adni,

Szeretetet önteni a megnyílt szívbe,

Hadd legyek én is itten

Legalább egy vércsepp az Érbe. 

Borsi Imre Lóránt

Koldus kezek

Koldus kezek feléd nyúlnak,

Kérni is már alig tudnak.

Mindenki a miértet keresi,

Szegénnyé az embert ki teszi?

Ebben a világban élünk,

Hol éhezik megannyi testvérünk,

Talán rossz helyre születtek,

Ezért maradnak üresek a kezek.

Koldus kezek összekulcsolódnak,

Az Istenhez emígy fohászkodnak:

Töltsd meg Uram, az üres hasakat,

Te pedig, gazdag, szívleld e szavakat.

Borsi Imre Lóránt

Add önmagad!

Egy színház az egész élet,

Barátom, remélem, ezzel te is egyetértesz.

Legyen az mellék- vagy főszerep,

A Jó Isten neked is biztosít egy helyet.

Egy helyet, melyen nem megjátszani,

Nem kijátszani és átjátszani,

De kell: előadni önmagad,

A vándor egyenesen előre csak így halad.

Haladjunk előre és adjuk önmagunk,

Lássa a Teremtő, hogy mennyire gyengék vagyunk,

Mint gyermek, ki játszik önfeledten,

S nem látja, hogy a világ mily kegyetlen.

Emberek, hogy állunk a világ színpadán?

Vár-e taps a függöny túloldalán?

Tégy jót és tudj szeretni,

S nevedet nem fogják sosem feledni. 

Borsi Imre Lóránt

A kettős érzés csapdájában

Nehéz az élet, főleg ha olyan emberben csalódunk, akiért egykoron az életünket is odaadtuk volna, akiről azt hittük, hogy mi jelentjük neki a mindent, a nagy Őt, és aki nap mint nap azzal hitegetett, hogy egyetlen vagy számomra, a világ végezetéig sem hagynálak el, veled képzelem el a jövőmet, veled akarom leélni az egész életemet!

De hírtelen nagy koppanás üti meg fejünket! Eltűnik szemünk elől a rózsaszín köd, gyomrunkban már egy apró pillangó sem repked, szemünk elé tárul a szomorú, rideg valóság. Egy pillanat alatt arra ébredünk, hogy elmúlt az álom, véget ért életünk egyik legszebbnek vélt fejezete, semmibe foszlottak a vágyak, a remények, a hatalmas, világot megváltó tervek. Üres az ágyunk, és még csak arra a kérdésre sem kapunk választ, hogy miért, mit vétettem ellened?

Csak telnek, múlnak a napok, fájnak a sebek, és nap, mint nap abban reménykedünk, hogy idővel majd elhalványulnak a fájó emlékek. Az emlék ugyan elhalványul, de mégiscsak emlék marad, az érzések változhatnak, de amit egyszer a szívünkbe zártunk, az örökké ott marad. Ilyenkor jön csak rá az ember, hogy milyen borzasztóan komoly és fájdalmas dolog az a mindent elsöprő érzés, amit mi csak úgy hívunk: SZERELEM! Ilyenkor tevődik csak fel a nagy, mindenkit elgondolkodtató kérdés, hogy érdemes-e szerelmesnek lenni?

Erre a kérdésre a világon a legnehezebb a választ megtalálni, mert mi magunk kell megkeressük, más nem mondhatja meg helyettünk, nem tanítják  egy iskolában sem, hogy ilyen helyzetekben, hogyan kell helyesen cselekednünk! Amit pedig saját bőrünkön kell megtapasztalnunk, mindig az a legfájdalmasabb, de csak a legmélyebb szenvedés által nyerhető el a legfőbb tapasztalat. Ha pedig úgy érzed, hogy vége, szenvedtél már eleget ebben az életben, ne hidd azt, hogy csak úgy megálljt parancsolhatsz a szíved mélyén rejlő érzéseknek! Mert amit a szívünk legmélyén érzünk, azon érzés ellen kár küzdenünk, hisz hiába tudja a jó megoldást az eszünk, ha teljesen az ellenkezőjét diktálja a szívünk. Lehet ma még te leszel az, ki meggyőződéssel állítja, hogy soha többé nem fogok egy lányt se szeretni, de ki tudja még, hogy holnap kivel fog a sors összehozni. Mert a szerelem csapdájába egy röpke pillanat alatt beleeshetsz, de akár hosszú évekbe is beletelhet, mire onnan valahogyan kikeveredsz.

Ha pedig valaki közülünk mégis úgy érzi, hogy eleget tapasztalt, és a helyes választ már megtalálta, nem adhat tanácsot a világnak, mert lehet, hogy egyszerre mondhatja magát bölcsnek és okosnak, de korántsem biztos az, hogy ettől ő a boldogabb…….   

Béres Szabolcs