Űr

            Szembeárad, de én csak feszengek,

elmémmel idegenbe merengek.

Csak múljon el a szökőár,

tétlen perc többé ne várj rám.

Vak órásmester, még mindig látlak:

kihunyt szemeid behunyva várnak.

Tekintetem messze szórva,

a féktelen tóba kúszva,

reményemben megkívánlak,

s rohanva magamba zárlak.

Nem engedem élő lényem,

kőbe vésem buzgó fényem.

De egy gondolat visszatér értem:

nézem, amint megállítod létem.

Szétszedsz, s semmissé fosztasz,

áthatolhatatlan szürke torlasz.

Valamit ám elfeledtél:

feledni sosem merhettél.

Az órát így magad se látod,

mert rideg lényed üres hályog.

Múlhatatlan ketyegésem feledésbe tér,

egy hang, mely létezőnek többé már nem ígér.

Énem nem feledve a pillanatot várom,

várom, mert egyszer újjáépül minden várrom. 

Nem múlhat el: lényem örökre órámba zárom. 

Balla Sándor